10. rész

Helló mindenki!

Mostantól ide, felülre fogom írni a köszöntéseket, hisz most minden megújult a blogom, ezért ez is. Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem hoztam az új részt. De nem volt időm sem és ihletem sem. Mostanában egy teljes csőd tömeg vagyok/voltam. És hát ugye ihlet nélkül nem lehet írni, vagy csak nagyon rosszat, és én nem szeretnék rossz és unalmas részt hozni Nektek! De most visszatértem, újra a régi vagyok és itt vannak Kendall életének legújabb történései. Remélem, hogy örömötöket lelitek az olvasásába, legalább olyan jól sikerült mint az előző és legalább annyi komment fog jönni rá. Remélem megérte várni rá, de ezt inkább döntsétek el Ti, szóval nem is húzom tovább az időt. Vagyis lenne még egy kérdésem: hogy tetszik az új blog külsőm? Szerintem elég jó lett, nekem jobban tetszik mint az előző. Na de most már tényleg vége a rizsázásnak! Jó olvasást! 1-2 komi után megpróbálom hozni a következőt.

2012. június 26

Harryvel a kezünket a titokzatos csirke jelmezes maszkján tartottuk és erőt gyűjtöttünk ahhoz, hogy leemeljük a fejéről és ez által leleplezzük, hogy melyik jó madár rúgott be a annyira, hogy ilyen maskarát öltsön magára. Habár ha jobban belegondolok ez a személy kicsivel sem ihatott többet mint mi, hiszen mi is ugyan ott vagyunk ahol ő, csak éppen mi nem viselünk egy sárga tollas kezeslábast. Miközben készültünk arra, hogy lehúzzuk a maszkot gyorsan átgondoltam, hogy kit is rejthet ez a jelmez. Tulajdonképpen nincs nagy jelentősége, de én szeretem tudni, hogy mi vár rám csak, hogy ne érjen túl nagy meglepetés. Igazság szerint bárkiről eltudtam képzelni a barátaim és a bátyáim közül, hogy ilyesmire vetemedne. Gondoltam mindenkire, Eleanortól elkezdve Niallön át egészen a bátyámig, Harryig. Nos, igen ha jobban belegondolok akkor Harry lenne a legvalószínűbb, hiszen a híres Harry herceg híres a vad bulizásiról és a csajozásáról. Ugyan mi tényleg nem vagyunk egy átlagos királyi család, de Harry még közöttünk is a család fekete bárányának számít. Hát igen, és még az emberek csodálkoznak, hogy ilyenek vagyunk Louissal, mikor ilyen "jó" példát kapunk a bátyánktól. Mire ezt végigzongoráztam a fejemben már biztos voltam benne, hogy az az ügye fogyott bátyám lesz, akit ez a - számomra - bizarr jelmez rejt. 

- Levehetjük végre? - kérdezte sürgetően Harry.

- Szerinted ki van alatta? - kérdeztem vissza feleszmélve a kérdésére.

- Ha végre levehetnénk akkor talán megtudnánk. - sürgetett továbbra is. Vonakodva húzogattam a szám. Fogalmam sincs, hogy mitől féltem de egyszerűen nem tudtam rávenni magamat, hogy megmozdítsam a karjaimat, pedig már azt is kisilabizáltam, hogy kit takar. Lehet, hogy attól féltem, hogy milyen állapotban találjuk azt, aki az este folyamán csirkének képzelte magát. 

- Mitől félsz már ennyire? Hidd el nekem, hogy nem egy szörnyet rejt ez a maskara, hanem valamelyik hülye gyereket közülünk. - mondta Harry nyugtatóan, de ugyanakkor türelmetlenkedve.

- Csak tartok attól, hogy milyen állapotban lesz. - magyaráztam.

- Ne tarts te semmitől. Egy kicsit másnapos feje lesz és egy ideig biztos nem fog tudni normális fejet vágni. -  mondta. 

- Hát jól van. - fújtam ki a levegőt - Akkor hadd szóljon. De te vedd le egyedül, én nem szeretném. - vettem el a kezem és tettem egy lépést hátra. Harry lemondóan nézett rám, de aztán visszafordult a leleplezésre váró személyhez és izgatott mosoly ült az arcára. Már nagyon fúrta az oldalát, hogy ki lehet az, na meg persze szeretett volna egy jót röhögni. Rátette a másik kezét is a maszkra és már abban a pillanatban le is rántotta azt. Hát mit ne mondjak nem arra a a fiúra számítottam akit megpillantottam, és legfőképpen nem arra a látványra. Nem a bátyámat, hanem Zaynt pillantottam meg. Amivel igazából még nem is lett volna nagy baj, de azzal már volt ahogyan kinézett. A legfeltűnőbb és legaggasztóbb dolog az az volt rajta, hogy a szemei teljesen ki voltak guvadva és csak meredt a semmibe, üres tekintettel. Teljesen szét volt terülve a székben, amiben ült és ezzel együtt még ijesztőbb volt a látványa. Úgy nézett mint aki nem leitta magát, hanem valami még rosszabbat tett. A valami rosszabb alatt egészen pontosan a drogra gondoltam. Mi van ha annyira elfajult a tegnapi buli, hogy nem csak ittunk hanem drogoztunk is, csak szegény Zayn többet szívott a kelleténél és ez által valami komoly baja lett? Vagy ha önhibáján kívül jutott szerhez, úgy hogy valamilyen rossz akarója belekeverte az italába, ő pedig mit sem sejtve megitta? Annyi minden szörnyűség megtörténik mostanában, de én mindig azt hittem, hogy ez velünk sosem fog megtörténni. És most tessék. Talán Zaynnel megtörtént. Próbáltam elhessegetni ezeket a szörnyű gondolatokat de nem ment. Rettenetesen megijedtem és féltem. Odaléptem Harry mellé és belekaroltam a karjába. Nem bírtam levenni a tekintetemet Zaynről. Ahogy néztem, hogy ott fekszik szétfolyva és kimeresztett szemekkel egyre csak azok a szörnyű gondolatok cikáztak a fejemben. Nagy nehezen leemeltem róla a szemeimet és Harryre néztem. Harry arcán egyáltalán nem az tükröződött ami az enyémen. Éppen ellenkezőleg. Az ő arca ki volt virulva és látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani a röhögést. Az én arcom ellenben teljesen sápadt lehetett és nagyjából úgy nézhettem ki, mint aki szellemet látott. 
- Elmondanád, hogy mi ilyen vicces? - korholtam le, mikor mát nem bírtam tovább azt az arckifejezést nézni.
- Hát nem látod? - nézett rám értetlenül, és olyan arcot vágott, mintha természetes lenne, hogy majdnem röhög a barátján aki lehet, túladagolta a drogot. 
- Nem, egyáltalán nem látom, hogy mi ilyen nevetséges. - mondtam.
- Jaj ne mondd már, hogy nem röhejes ahogy kiütötte magát és itt fekszik. - mondta már szinte röhögve. - Erről jut eszembe, hogy ezt muszáj lefotóznom. - kezdett el kutatni a zsebeiben a telefonja után. Fogalmam sem volt, hogy egy olyan embernek akit a kádban ébresztettem, hogy a francba lehet a telefonja a zsebében. Én hirtelen azt sem fogtam fel, hogy mit csinál, annyira a látottak hatása alatt voltam. Csak akkor eszméltem fel mikor a telefon fényképezője jelezte, hogy elkészült a fotó. 
- Ezen mennyit fogunk még röhögni. - mondta, miközben az elkészült fotót nézegette röhögve és önelégülten. 
- Te teljesen megőrültél? - kérdeztem feleszmélve. 
- Miért is? - kérdezte teljesen értetlenül. 
- Még megtudod kérdezni, hogy miért? - fakadtam ki - Az egyik legjobb haverod itt fekszik szétterülve a semmibe meredő szemekkel, nem mozdul, nem reagál semmire és te még megmered kérdezni, hogy miért? - kiabáltam magamból kikelve. Akkor úgy éreztem, hogy az idegeim cafatokban lógnak és nem bírom tovább. Arra gondoltam, hogy miért kellett nekünk megint galibát csinálni és elszökni a bálról. Abban a pillanatban még a szidásról is megfeledkeztem, hiszen még az is sokkal jobb Zayn elvesztésénél.  A nem lógunk meg, akkor most otthon lehetnénk és nem valami olyan helyen amiről fogalmunk sincs, hogy hol van. Nem kerülnénk megint összetűzésbe anyáékkal és egy szidással kevesebb lenne, na meg persze egy világra szóló botrányból is. Akkor nem lenne egy hatalmas indián halálfej tetoválás a hátamon, Harrynek nem lenne az új háziállata egy borotvált, Rodney nevű kecske és természetesen nem feküdne itt Zayn úgy, hogy azt se tudjuk él-e vagy hal-e. 
- Honnan veszed, hogy nincs valami sokkal komolyabb baja egy kis másnaposságnál? Honnan tudod, hogy tegnap nem lett túl adagolva valami kemény parti droggal és lett tőle valami olyan baja, ami ki se merek mondani? Mert ha csak másnapos lenne akkor tudomásom szerint attól nem lenne szabad nyitott szemmel aludnia. - folytattam tovább. Harry figyelmesen hallgatott végig és szerencsére nem szólt bele és végig hallgatta aminek ki kellett jönnie belőlem, és ez jót tett. Befejeztem de azért még várt egy kicsit, hogy lesz-e folytatás, de mivel nem jött ezért elindult felém. Zihálva vettem a levegőt mikor odaért és átölelt. Ez az ölelés most még jobban esett, mint általában. Hirtelen olyan megnyugvás futott rajtam végig, ami abban a helyzetben életmentő volt. Csak ölélt és ölelt én pedig szorosan hozzábújtam. Belefúrtam fejem a mellkasába és már nem bírtam tovább visszatartani a sírást. 
- Shhhh - puszilt bele a hajamba. 
- Mindennek vége. Ezzel az egy rohadt estével tönkre tettünk mindent. Ha nem jövünk el otthonról akkor most Zayn teljesen jól lenne, tudnánk, hogy hol vannak a barátaink, sőt még azt is, hogy mi hol vagyunk. - zokogtam. 
- Először is: Nem tettünk tönkre semmit. Együtt, mindannyian döntöttük el, hogy meglógunk és szerintem jó döntés volt. A barátainknak is itt kell lennie ebben a házban, vagy inkább ebben a lakosztály szerűségben, ahol mi is vagyunk. Ne aggódj nem sokára találunk valaki olyat, aki tudja, hogy hol vagyunk most és hamarosan haza jutunk. Másodszor pedig: Zaynnek kutya baja. Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele de abban biztos vagyok, hogy nem drogozott vagy ilyesmi. Kialudja magát és semmi baja se lesz. - én is meglepődtem, hogy a szavai ennyire megtudtak nyugtatni ebben a helyzetben. Pedig azt hittem, hogy itt már csak az tudna valamilyen szinten helyre hozni ha Zayn felébredne. Könnyes szemeimet újra reménnyel töltve emeltem fel rá. Belenéztem szemeibe és akaratlanul is elmosolyodtam. 
- Remélem igazad lesz. - mondtam neki szipogva.
- Az lesz! - jelentette ki bátorítóan. Ahogy ezt kimondta, már azon kaptam magam, hogy egymás ajkaira tapadva lazítunk egy kicsit. Erre a nyugtató csókra most égetően nagy szükségem volt, de sajnos nem tarthatott sokáig, mert egy felénk tornyosuló árnyék megzavart minket.